Irány Észak! (részlet)

Dili a Vasárnapban
A látóhatárt teljesen betöltötték a fák. Nézett jobbra, nézett balra, mindenhol fák. És a belseje… Sötét. A nap narancssárgára festette a horizontot, és ez az amúgy giccses látvány baljós panorámának tetszett a tölgykoronák ágai között. Fent még volt fény, alul már ezt a jótékony jelenséget elzárták a fák törzsei. Boti pedig az óriások tövénél nagyon kicsinek érezte magát. Tudta, hogy nem lép be az erdőbe. Ma nem. Talán holnap. Inkább megkerüli.

12 éven felülieknekElindult balra, tisztes távolságot tartva az erdőtől, amelyet még mindig valami szörnynek képzelt, amely bármelyik pillanatban rávetheti magát, vagy ha akarja, beszívja őt, mint ahogy nagymama szokta a kanálról a levest. A szürcsölő hangot is hallani vélte. Rendületlenül előrenézett és csak néha sandított a fákra a szeme sarkából.
Figyelemelterelésként a lépteit számolta. Pontosan százig. Újra kezdte. Legalább tizenötször megismételte, bár ebben nem volt teljesen biztos. Aztán betontörmelékes kupacokra lett figyelmes. Mint egy várrom, gondolta. Szemétlerakat volt. Boti elhúzta a száját, mivel nemegyszer figyelmeztették, hogy nem illik szemetelni. Ő pár kivételtől eltekintve nem is szemetelt, s most olyan érzése volt, hogy az összes csoki papír, uzsonnás zacskó, törött játék, amit életében a kukába dobott, még azok sem tennék ki ezt a nagy lerakatot előtte. Építkezési törmeléktől kezdve a zöldhulladékig minden hevert itt. Nem tud átvágni rajtuk. És nem is akar. Az erdő már teljesen sötét volt, és a fák árnyékai megnyúlva őt is sötétbe burkolták.
Harkály kopácsolt az egyik fán. Valahonnan bagolyhuhogást hozott a szél. A narancssárga fény először csíkká sorvadt, aztán teljesen elveszett az éjszakában. A tölgyek lombjai suhogtak a magasban. Egy lépésre tőle megtermett gyík szaladt a fű között. Boti, ha nem lett volna megrémülve, késével levágta volna a krokodilutánzat farkát kíváncsiságból, hogy aztán újranő-e neki. Szorosan markolta egyetlen fegyverét, de ez sem nyugtatta meg. A betontörmeléket kerülgetve beljebb ment a szemétlerakat belsejébe. Talált egy öreg fotelt. Úgy tologatta a lerombolt várában, hogy minden oldalról védve legyen. Abban reménykedett, hogy a szemét látványa és szaga elriasztja a rosszakarókat. Belekuporodott a fotelba, zsákját feje alá tette, lábait maga alá húzta, így a kabát mindenhol betakarta. Aludni akart, mert a hajnallal együtt minden félelmetes dolog eltűnik. Csak ki kell várni.
Hát ő várt. Pislogott minden zajra. Tőre a tokjában, a keze ügyében. Ha kell, azonnal kirántja. Paták dobogtak a fák között. Biztos szarvasok. Látni semmit nem látott. A csillagok sem világítottak. Akár még eshet is, amilyen mázlista. Úgy érezte, órák teltek el. A feje elnehezült, szempillája ólmos súlyként csukódott le.
– Nem aludhatok el… nem aludhatok… – suttogta maga elé, de hiába akarta kinyitni a szemét, olyan volt, mintha a sötétség visszanyomta volna a pilláit.
– Bhothiiiii – suttogták a fák, vagy a szél, vagy a földek hajladozó növényei.
– Nem aludhatok el… anyuuu – a könnyek még a zárt szemhéjak alól is utat törtek maguknak és végigfolytak portól koszos arcán.
Most igazán dedósnak érezte magát, amiért ilyen helyzetbe került. Csak önmagát okolhatja, azt az okos fejét, amiben ilyen agymenések születnek, hogy túrázni induljon az ismeretlenbe. A sötétbe. Egy isten háta mögötti porfészek legelhagyatottabb bugyrába.
Anyukája jelent meg előtte. Tejszerű volt, nem valós. Hullámzott a teste. Beszélt hozzá, vagy csak grimaszolt, rosszallását fejezte ki, hogy Boti nem fogadott szót a Nagyinak…?
– Büdös kölyök, máshol játsszál! – ordított anyja szájából a traktorista bácsi hangja. Aztán anyja csodaszép arcán vörös bajusz és szakáll nőtt ki. Amikor találkozott a bácsival a faluban, igazából meg sem nézte magának, de most tudta, hogy ő az… vagyis ő lesz az. Anyja arca teljesen eltűnt és most már egy cserzett arcú férfi ordított felé:
– Majd én megadom a kezdő lökést! Majd én megad…
– Add vissza a kabátom, tolvaj! – ezt már a vigyorgó szalmaarc mondta a szőlőből. A madárijesztő arca. Az elnagyolt vigyorjelből vastag cseppek, mint fénylő fekete bogarak, az áll felé csúsztak, csíkot húzva maguk után. Feketéből vörös, vörösből barna. És a vigyor nyitott szájjá alakult, benne csillogó, fehér fogakkal. Boti arra gondolt, hogy ezek a fogak is szalmából vannak, de amikor az állkapcsok összecsapódtak, a hang inkább fémesen csattant.
– Mi megesszük a tolvajokat! Hallod, öcsi, megesszük…
A fák koronái felől süvített a „Bhothiiii”, a bagoly egyre hangosabban huhogott, a szalmaarc fogai sziszegtek, köpték a szavakat, és néha fémesen csattogtak kíséret gyanánt, s a patadobogás egyre közelebbről hallatszott.
Boti ekkor felnyitotta a szemét. Sötét volt. A képek eltűntek, de a hangok megmaradtak. És a lábdobogás már a háta mögött volt.
Csak annyit érzett, hogy valami fújtató, büdös leheletű szörny a feje felé közeledik. Mert érezte a leheletét, ez nem vitás, nem képzelgés. Meleg volt és földöntúli. Megmarkolta a tőrt, de nem bírta kihúzni a tokjából. Beletörődött a sorsába. A szörny egy pillanat múlva leharapja a fejét.

(Részlet Az utolsó harapás c. regényből)