Terrorveszély az ajtóban (dh 2)

P. Pista, a terrorista
Nincs hitel – ezt nyálazta fel Kocúr úr a kocsma ajtajára. Egyértelmű jelzés, aki ezután pénz nélkül akar belépni, annak odakint tágasabb.

16 éven felülieknekPlasztik Pista bának jelbeszéddel és verbálisan is elmagyarázták, mire felfogta a lényeget, mégis visszaette őt a fene, csakhogy harmadszorra már bombákkal a testén állt meg a kocsma előtt. Pénze nem volt, de véleménye igen, és annak hangot is akart adni.
Pista ma már nyugdíjas ugyan, de a régi szép időkben, amikor még kötelező volt a katonai szolgálat kis hazánkban, ő robbanószerekkel feküdt, kelt, beszélt és még ki tudja mit csinált velük két egész éven át. Olyannyira megszerették egymást, hogy később sem szakították meg kapcsolatukat. Példának okáért, míg más savat használ, ha eldugul a WC-je, addig Pistánk megoldotta kicsit hangosabban. Aznap fémcső és fajansz darabkákkal vegyes fekete eső hullott utcájukra.
Szóval állt Pista a Debródunk ajtaja előtt, kopottas barna nadrágszíjáról műanyag flakonok lógtak, egyesek szerint kólás üvegek, bennük valami zavaros löttyel, hasonlóval, mint amilyennel kínálgatni szokott a pincéjénél. De ezúttal lopótök helyett öngyújtó volt a kezében. És olyan hangon, mint amikor Peti atya lehordja nyáját a vasárnapi misén, hogy hétköznap is el kellene járni a templomba, Pistánk bejelentette, hogy csak egy szikra kell, és két másodperc múlva mindenki a mennyben találja magát.
Jó hívők lévén senki sem kételkedett szavaiban. Mármint a mennyországban igen, de hogy repülnénk, ki erre, ki arra, abban senki.
Amióta Pista elvette Pokróc Kálmán lányát, azóta felénk sok mindent megoldott. A régi óvoda épületét sem kalapáccsal kellett szétverni, és volt, hogy a favágásnál is igénybe vettük szolgálatait. Igaz, hogy a fa repült gyökerestől, de akkora kráter maradt utána, hogy elment pöcegödörnek. Megbecsült tagja lett közösségünknek, még ha Vadpusztáról, a szomszéd faluból származik is, ahol, mint tudjuk, csak retardáltak élnek.
– Ide akkor se jössz be, ha atombombával dekorálod magad! – kiabálta Kocúr úr a pult mögül, miközben csapolta a sört.
– Azé’ a kis hitelé’?
– 1790 EURÓ – jelentette ki Kocúr úr, nem tartva tiszteletben a személyiségi jogokat.
Pistánk mintha mondani akart volna valamit, de csak tátogott. Előfordult ez vele máskor is, ha ideges lett. Mi figyeltük a fejleményeket, és úgy nyeltük Krisztus könnyeit, a pult alól kapott házipáleszt, mintha az utolsó cseppek lennének földi létünk kanyargós országútjának kátyúiban. Lali bepróbálkozott Kocúr úrnál, mondván, ha már ennyi összegyűlt neki, pár euróval több, nem mindegy?, de a kocsmáros gyorsan lehűtötte, hogyha nem bír magával, ő is elmehet a francba.
Észre sem vettük, hogy tulajdonképpen túszok lettünk az épületben. A bejárati ajtóban Pista vert tanyát, a hátsó ajtó meg, ami a budi mellett van, úgy fél éve beragadt, miután valaki megpróbálta feltörni. Egyértelműen Pista felé billent a mérleg, vele szimpatizáltunk, hiszen közülünk való, ugyanazon ezrelékek keringenek az ereiben, mint a miénkben. Nemsokára félve, de egyre többen jeleztük, hogy fizetnénk valamit neki, nehogy kiszáradjon az ajtó előtt, de Kocúr úr ezt sem engedte. Hogy egy szomjazó nem ihat, ez vérlázító! Egyre hangosabban foglaltunk állást a nyilvánvaló igazságtalanság ellen.
– Rendben, emberek – adta be végül a derekát Kocúr úr. – Ha összedobjátok az 1790 eurót helyette, mindenki azt fizet neki, amit akar.
– Hmmm – kezdte Simlis Karcsi. – Alapjában véve, Pista egy bevándorló, és ilyet magasról szarok eltartani!
– Meg hát… amellett, hogy migráns, még nyugdíjas is, amúgy is belőlünk él! – mondta Feri, a mániákus közmunkás.
– Arról már nem is beszélve, hogy milyen ember az, aki ebben a rohadt nagy hőségben ennyi pia között akar robbantani? – mondta ki a legnagyobb igazságot Lali barátom.
Közben megérkeztek a rendőrök és lezárták az utcát. Mi pszichikailag rásegítettünk a mesterlövész dilemmájára, hangos skandálásba kezdtünk, hogy lődd ki, lődd ki! Aztán észbe kaptunk: nem biztos, hogy ez az egészségünkre válna. Pista megijedhetett, mert egyik lábával már belépett az épületbe, amire Kocúr úrral együtt azt kezdtük ordítani, hogy:
– Húzz ki, húzz ki!
– Fiúk, én vagyok az, izé, ismertek.
– Ne pofázz! Terrorista vagy Pista, úgyhogy húzás! – és meggondolatlanul elkezdtünk korsókat, poharakat, és hamutartókat dobálni az ajtó felé. Meglepő volt, hogy Kocúr úr se tiltakozott, bár az is lehet, hogy csak a hangzavart nem bírta túlkiabálni.
A mi kis terroristánkra az égiek vigyázhattak, mert nem sikerült senkinek eltalálnia őt. Annyit azért elértünk, hogy hátrálni kezdett, aztán… Az épület előtti rész bizonyára egy másik Istenhez tartozik, mert Pista elvétette a lépcsőt és hanyatt esett az utcára.
Megfagyott a levegő, megállt az idő, meg a többi. Csend honolt, és vártuk a különjáratot, amivel elhúzunk a másvilágra. De nem történt semmi. Kivéve, hogy Pistát a mentősök kiemelték a kifolyt trutyi közepéből és a legközelebbi pszichiátriára vitték.
Este Bögyös Bözsi – nem ez az igazi neve, de mi magunk között csak így hívjuk a pincérlányt – hozta a kisokosát, amely egy A/5-ös iskolai füzetecske, benne a szentírással, kinek mennyi a tartozása. Kiderült, hogy elfeledkezett a tizedesvesszőről, így lett a 17,90-ből 1790 euró.
Másnap Tudor Vili állt meg a szétvert bejárat előtt, erősen kopott barna övén két világháborús kézigránáttal.
– Én amondó vagyok, hogy drága a sör! És nem is olyan minőségű! Régebben minden jobb volt, vissza a komcsikat! A tévéből is csak a szenny árad, ezt majmolják a kölkeink! Mindenhol kísértés, veszély, a közbiztonság a béka segge alatt, vesszen az EU, jöjjenek a ruszkik! – kiabálta, jóval felkészültebben, mint az elődje.
És mi lassan elkezdtünk szimpatizálni vele…